A szerveroldal fejlesztésénél a három rétegú architektúrát alkalmaztam, melynek lényege, hogy az alkalmazást logikailag három elkülönülő részre bontjuk:
\item\textbf{Adatelérési réteg}. Ez a rész felel a tárolt entitások modell definícióiért, illetve azoknak a kiolvasásáért, tárolásáért egy adatbázisból vagy fájlrendszerből.
\item\textbf{Megjelenítési réteg}. Ezen réteg feladata a kliensoldal közvetlen kiszolgálása. Bármilyen irányú kommunikáció a kliensek felé ezen a rétegen keresztül történik.
\item\textbf{Üzleti logikai réteg}. Minden, ami nem a közvetlen kommunikációért, megjelenítésért vagy adat elérésért, tárolásért felel, az ide kerül.
Az adatelérést az Entity Framework Core segítségével oldottam meg. Telepítettem egy MSSQL adatbázis szervert a számítógépemre, melynek csatlakozási paramétereivel
a \verb+Startup+ osztályban felkonfigurálom az EF Core által nyújtott \verb+DbContext+ saját leszármazott változatát.
Így csak az entitások elkészítése és azok alapértelmezett értékeinek az adatbázisba való feltöltése marad hátra.
Mivel az adatok nagy részét külső szolgáltatások fogják nyújtani, így lokálisan összesen két entitás létrehozására volt szükség.
Az egyik a \verb+User+, mely az alkalmazás felhasználóinak adatait tárolja.
A másik a \verb+Service+, mely a külső szolgáltatások adatainak tárolását szolgálja, amelyeket azért tárolok az adatbázisban és nem mondjuk a konfigurációs fájlban,
mert szerettem volna, hogyha a kezelőfelületen lehetne őket szerkeszteni, törölni.
Az alkalmazás konfigurációs fájljából meg lehet adni alapértelmezett felhasználókat és szolgáltatásokat.
Ezeknek megkülönböztetésére szolgál az entitások \verb+IsFromConfig+ mezője.
A szerver indítása legelején, megvizsgálja, hogy létezik-e az adatbázis és ha igen kitöröl minden olyan entitást ahol az \verb+IsFromConfig+ mező igaz.
Ebben a rétegben található meg a szerver legtöbb szolgáltatása. It vannak implementálva a Birbnetes Command and Control és Input komponensekkel kommunikáló szolgáltatások is,
melyeket azok OpenAPI leírói alapján az NSwag Studio \cite{nswag-studio} alkalmazással generáltam. Az OpenAPI a klienseken kívül definiálja még az azok által használt modelleket is.
A Command and Control által használt \verb+Device+ modell tartalmazza annak egyedi azonosítóját, státuszát, koordinátáit és a használt szenzorok listáját,
melyeknek szintén van egy modellje \verb+Sensor+ néven. Ennek szintén van azonosítója és státusza. Az Input szolgáltatásnak is van saját modellje,
amely a hangüzenetek metaadatait reprezentálja. Többek között tartalmazza a kihelyezett eszköz egyedi azonosítóját és a hangüzenet keltének dátumát.
Ugyan itt található meg a \verb+User+ és \verb+Service+ entitások létrehozásáért, olvasásáért, szerkesztéséért és törléséért felelős szolgáltatások is.
Valamint itt található még az autentikációért felelős szolgáltatás is. A felhasználók jelszavainak tárolására a HMAC (Hash-based Message Authentication Code) algoritmust,
Minden jelszóhoz generálok egy egyedi kulcsot és azzal egy hash-t, majd ezeket tárolom a \verb+User+ modell \verb+PasswordSalt+ és \verb+PasswordHash+ mezőiben.
Amikor egy felhasználó be akar jelentkezni először megvizsgálom, hogy egyáltalán létezik-e az adatbázisban az adott nevű felhasználó,
ha igen, akkor a megadott jelszóból az imént említett folyamattal generált kulcsot és hash-t összehasonlítom az adatbázisban tárolttal.
Azért hasznos ily módon, és nem mondjuk egyszerű szöveges formában tárolni a felhasználók jelszavát, mert így a felhasználón kívül senki sem tudja, hogy mi volt az eredeti jelszava,
az algoritmus egyirányú volta miatt\footnotemark. Ha véletlenül rossz kezekbe kerülne az adatbázis tartalma, akkor sem fognak tudni bejeletkezni a felhasználók adataival.
A kliensoldal frissítésére több megoldás is létezik. Például bizonyos időközönként lehetne kéréseket indítani a szerver felé a friss adatok megszerzéséért.
Egy másik megoldás a SignalR használata, amellyel a klienseket eseményvezérelten lehet értesíteni, megvalósítja a kétoldalú kommunikációt.
Így a kliensek csak akkor indítanak kéréseket amikor az adat tényleg változott. Ezzel a technológiával oldottam meg például, hogy az eszközök állapotainak változására
Ezekből felhasználva a kihelyezett eszköz azonosítóját, a hanganyag beérkezésének dátumát és az említett valószínűséget új üzenetek készülnek, melyeket egy pufferben tárolódnak.
Például az MQTT szolgáltatás napló bejegyzéseit a \ref{lst:nlog-config} lista alapján szűrtem.
Minden \verb+Debug+ szinttől nagyobb és \verb+Error+ szinttől kisebb bejegyzés, mely tartalmazza az \verb+Mqtt+ kulcsszót az \verb+mqttFile+ azonosítójú fájlba kerül.
amelyben tárolom a hozzá tartozó szerepet. A \ref{lst:devices-controller}-as listában látszik, hogy hogyan használom ezeket a szerepeket.
A \verb+DevicesController+ végpontjait alapértelmezetten \verb+User+ és \verb+Admin+ jogosultságú felhasználó hívhatja, az "api/devices/online" végpontot azonban csak \verb+Admin+ jogosultságú.
Hasonlóképpen oldottam meg ezt a többi kontrollernél is. A \verb+User+ felhasználók csak olyan végpontokat hívhat, mely kizárólag az állapotok olvasásával jár.
Az \verb+Admin+ felhasználók hívhatnak bármilyen végpontot.
A szerveroldalon négy különböző kontroller található, melyek mindegyikének alapvető feladata az üzleti logikát megvalósító szolgáltatások használata, a működés naplózás,
\item Az \textbf{AuthController} felel a felhasználók bejelentkezésének lebonyolításáért, a JSON Web Token elkészítéséért. Az \verb+[Authorize]+ helyett itt az \verb+[AllowAnonymous]+ attribútum van használva, mellyel azt lehet jelezni, hogy a végpont bejelentkezés nélkül is hívható.
\item A \textbf{ServiceController} felel az alkalmazás által használt külső szolgáltatások állapotának lekérdezhetőségéért. Ilyenek például a Birbnetes rendszer vagy az MQTT szolgáltatás állapota.
\item A \textbf{DevicesController} felel a Command and Control mikroszolgáltatással való kommunikáció megvalósításáért, illetve a SignalR használatáért. Ha egy felhasználó valamelyik végpontot használva változtat valamelyik eszköz állapotán, akkor a kontroller jelez erről a klienseknek.
\item A \textbf{LogController} felel azért, hogy az \verb+Admin+ jogosultságú felhasználók letölthessék a szerveroldalon készült naplófájlokat.
\end{itemize}
Az adatbázisból érkező adatok gyakran túl sok vagy túl kevés információt tartalmaznak ahhoz, hogy kiolvasás után rögtön elküldjem a kliensoldalnak.
Például amikor a felhasználó bejelentkezik a kiolvasott \verb+User+ objektum tartalmazza annak jelszavát (hash-elt formában), viszont nem tartalmazza az autorizációhoz használt token adatait.
Ennek a megoldására adatátviteli objektumokat hoztam létre, melyek csak azokat a mezőket tartalmazzák amelyekre a felhasználónak szüksége van.
Az adatbázisból kiolvasott objektum hasznos részeit és egyéb használni kívánt információt átmásolom az átviteli objektumba. Majd ezt küldöm el a kliensoldal felé.
Hogy az adatok másolását ne kézzel kelljen csinálnom, az AutoMapper \cite{automapper} szoftvercsomagot alkalmaztam, melynek használata rendkívül egyszerű.
Meg lehet adni profilokat, ahol két objektum közötti leképzéseket lehet felvenni. A szoftvercsomag automatikusan átmásolja az azonos nevű mezőket az egyik objektumból a másikba,
de meg lehet adni egyedi leképzéseket is.
\pagebreak
\begin{lstlisting}[style=csharp, caption=Egy példa az AutoMapper használatára.]